"Vannak emberek, akiket egy időre ajándékba kapunk, hogy elkísérjük élete egy szakaszán. Nem igazán azért, hogy birtokoljuk vagy uralkodjunk felette. Meg azért sem, hogy tanácsainkkal megfojtsuk. Néha csak azért, hogy menjünk mellette. Átláthatóan. Elég ha tudjuk, hogy Ő a világra jött, gondolhatunk rá. Az igazi találkozások pillanatában belopakodunk egymás életébe, és a lelkünk jót ücsörög egymásnál. Ugyanarra a dalra rezdülünk. Érezzük egymást. Az emberek azt mondják, hogy nem szeretnek szenvedni. Én mégis szeretek. Szeretem, ha valaki eszeveszetten hiányzik. Ha ott lappang az a torokszorító érzés minden porcikámban, hogy mindent odaadnék abban a pillanatban, hogy újra találkozzak vele. Érezzem újra ugyanazt a dallamot a lelkemben. Az ő dallamát és az ő rezdülését. Van ezekben a találkozásokban is valami nagyszerű és megdöbbentően furcsa. Az élet összehoz két embert itt vagy amott, mintha a Véletlen játéka volna csupán, aztán összeköti őket a szeretet láthatatlan szövedékével. Hogy aztán sohase felejtsük el azt a dallamot, azt az illatot, azt a hangulatot, amit elénk terelt, és azokat az érzéseket, amiket a lelkünkbe csempészett."
Idővel az ember megérti mi a különbség a között, hogy tartasz egy kezet, vagy leláncolsz egy lelket..
És megtanulod, hogy a szerelem nem azt jelenti, hogy lefekszel valakivel...
és hogyha nincs valaki melletted, nem azt jelenti, hogy egyedül vagy...
és megtanulod, hogy egy csók még nem szerződés, és az ajándék nem ígéret..
és elfogadod a zuhanást emelt fővel és nyitott szemmel...
és megtanulod az utakat a mára és a mostra építeni, mert a holnap nem garantálja a terveidet..
a holnapnak mindig van egy csomó olyan változata, ami megállíthat fele úton...
és idővel megtanuljuk, hogy a nagyon sok is, az életet adó meleg is égethet és elszenesíthet...
Fogjál hát neki ültetni a saját kertedet és díszítgetni a saját lelkedet ahelyett, hogy mástól várod hogy virágot hozzon.....
és tanuld meg, hogy tényleg el tudod viselni , hogy tényleg van erőd, és tényleg értékes vagy...
és az ember csak tanul és tanul...
és idővel megtanulod, hogy csak azért maradsz valakivel, mert gazdag jövőt ígér előbb-utóbb visszatérsz a múltba...
Idővel megtanulod, hogy csak az tud boldogságot adni, aki elfogad hibáiddal és nem akar megváltoztatni...
de ha csak azért maradsz valakivel, hogy ne légy egyedül, idővel majd nem akarod látni...
Idővel megtanulod, hogy az igazi barát kevés és harcolnod kell érte, mert másként körülvesznek a nem igazak...
Idővel megtanulod hogy a haragból kimondott szavak egy életen át bánthatják azt, akit megsérteni akartál...
megtanulod, hogy mindenki mondhatja "sajnálom", de megbocsájtani csak a nagy lelkek tudnak...
megtanulod, hogyha megsértettél egy barátot, valószínű soha többet nem lesz úgy, mint régen...
Megtanulod, hogy lehetsz boldog az új barátokkal, de eljön az idő, hiányozni kezd a régi..
Megtanulod, hogy semmi sem ismételhető...
Megtanulod, hogyha megalázol és lenézel egy teremtményt, előbb-utóbb sokszorosan visszakapod...
megtanulod, hogyha sietteted, kikényszeríted a dolgokat, nem válnak a reméltté...
és megtanulod, hogy a MA a jó, pont ez a perc, nem a holnap...
és megtanulod, hogyha jól is érzed magad azokkal, akik körül vesznek, mindig hiányozni fognak azok, akik már nincsenek...
Idővel megtanulod, hogyha megbocsájtással próbálkozol, vagy bocsánat kéréssel, vagy kimondani, hogy szeretsz és vágyódsz, ha szükséged van, hogy barát szeretnél lenni....egy sír fölött haszontalan...
Megtanulod ezt mind, idővel...
"Ha egy szép élet vágyát őrzöd,
a múlttal nem szabad törődnöd,
s mindig úgy tégy, ha veszteség ér,
mint hogyha ujjászülten élnél,
Mit akar?- kérdezd meg minden naptól,
és minden nap felel majd akkor,
Tetteidnek tudjál örülni,
más tetteit tudd megbecsülni,
főként ne gyűlölj egy embert se,
s a többit hagyd az Úristenre.
/Johann Wolfgang Goethe - Életszabály/
Engem is utolért a próbatétel:)
Próbák sorozata, jobbanmondva: hogyan legyek jó, jobb szülő, hogyan őrízzem meg, építsem ki kapcsolatomat az immár kamasznak számító Csemetémmel.
Azt hiszem minden anya belesik abba a tévedésbe, ha elhiszi, hogy "az én gyerekem majd őszinte lesz, tökéletes baráti kapcsolatot ápolunk", ésatöbbi ésatöbbi.... No, hát én is így gondolám... Aztán kiderül: nem egészen így van, illetve lehet így, de ahhoz egy kissé göröngyös és tán hosszacska út vezet...
És ilyenkor jut eszembe: én is ugyanezekre a próbatételekre hívtam ki néhai szüleimet anno. De jó lenne, most anyuval, apuval megbeszélni, hogy hogyan lépték túl a kis "ártatlan" öncélú füllentéseimet, amikor kiderült, hogy minden tiltásuk ellenére kölykekül mégiscsak magunkra mentünk el az erdőre, hogy a sors megleckéztessen azzal, hogy néhány feketebőrű "embertárs" kitámadjon, megverjen, és mi megtanuljuk: a szülő csak jót akar akkor is ha nekünk az nem tetsző módon van tálalva.
És hány, meg hány ilyen csalafintaság járta meg az eszünket, hogy a mi kis céljainkat elérjük! Szegény anyu... a széltől is óvni próbált. Apu elve meg: hadd essen el a gyerek, hadd üsse meg a küszöb. Abból tanul. Ha rosszat tesz is a miénk, szeretjük és miután megütközött, felsegítjük.... Tényleg: melyik nevelési forma is a jobb? hmmm..
Szóval lányocskám is próbálkozik. Erővel, szemrebbenés nélkül bírja néhány percig az állításait igazolni, aztán ha leplezem, akkor is talál némi félremagyarázatot és hűha, kerülnek bűnbakok is akik a hazugságát kiváltották! :))
Hirtelen nem tudtam hogyan reagáljak. Anyai ösztöneim, meg rossz természetemből adódó lobbanékonyságom azt diktálná, hogy jól billentsem fenéken, vagy ordibáljam le a fejét, de aztán megtorpanok. Ezzel csak félemlítem, de a probléma gyökerét nem távolítom el...
Ha az otthoni példákat nézem: apám higgadtan, hatékonyan kezelte a hülyeségeimet. A szótlanság trükkjével idegesített egy kiderült rossz cselekedetem után, mert fogalmam nem volt egy ideig, hogy az a bűn amit elkövettem, mennyire bizonyul súlyosnak a szemükben, nem tudtam soha, mikor milyen bűntetésre számíthatok. Tudta jól, hogy hagynia kell rágódni a bakijaimon, aztán nyugodtan, időt szánva csak énrám, leült mellém és startból kérte, hogy szemébe nézzek a beszélgetés alatt (ez mindig nagyon nehéz volt...) És kikérdezett: hogyan gondolom én, miért volt hiba részemről amit elkövettem...? És persze az ésszerű magyarázatok sem maradtak el részéről, na meg a szobafogság sem. Hajjajj! Egy hónapos korcsolyázási tilalom kész szenvedés volt nekem :))
Hát... most Csemete sem számítógépezik egy ideig :) Általam okosnak vélt, apámtól tanult beszélgetési módszerem EGYELŐRE hatékonynak bizonyult :) Könnyekkel küszködve ugyan, de értjük: miért nem hazudhatunk kiváltképp a szülőnek. :)
Öööö, mennyi ilyen próba vár egy szülőre? Áhh, csak enregiánk, józan eszünk legyen hozzá, kezelni ezeket a kis "csitriket" :))
Az üzenet
Hogy történhetett ez meg vele? Ámbár Vera valósággal kierőszakolta a dolgot. Most, így utólag, teljesen világos lett a számára, hogy is csinálta. Megvolt a maga saját taktikája erre.
Megnyerő modorában újra meg újra türelmesen ismételgette a saját felfogását, míg partnerét maradéktalanul meg nem győzte véleménye helyességéről. Vele szemben odavolt minden ellenállás, elolvadt, mint hó a napon.
Ha Vera valamit egyszer a fejébe vett, akkor hat ökörrel sem lehetett eltántorítani attól.
Elég hamar rájött, hogy mire is megy ki a játék. Kézzel-lábbal tiltakozott ellene, bár a kezdet kezdetétől tisztában volt azzal, hogy Verával szemben csak ő lehet a vesztes.
- Természetesen, tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy – mondta Vera – ezt el is magyaráztam a többieknek. De éppen amiatt van ez, mert olyan tehetséges vagy, mert művészi adottságaid vannak. És ugyan ki csinálná meg, ha nem te?
Igen, ki csinálná meg különben? Ráadásul ez a szakmája – rendező, méghozzá a tévénél. Vera többször is hangsúlyozta, hogy ő az egyetlen, aki ezt meg tudja csinálni.
- Na jó, de ha én csinálom, akkor én szabom a feltételeket! Sokkal jobbnak kell lennie, mint az elmúlt években. Úgy kell nekilátnunk, mint a tévénél – egyezett bele végül megadóan.
- Hát persze, – felelte Vera – máskülönben nem is téged kértünk volna meg.
- Ragaszkodom a jó megvilágításhoz, és a legfontosabb a jó hangosítás, hogy a terem leghátsó sorában is értsék, ami a színpadon elhangzik. Ezenkívül korhű kosztümök kellenek. Nem akarok öreg lepedőkből készült felismerhetetlen műremekeket. Olyan karácsonyi darabot akarok, amelynek van üzenete.
- Pont ez az, amit mi is szeretnénk! – bólogatott Vera – Egy olyan karácsonyi darabot, amelynek üzenete van, ami megszólít.
Hát igen, így történt, hogy ő, Weiss Lukács, egy karácsonyi gyermekdarab rendezője lett!
Az első megbeszélésen azzal kezdte, hogy felsorolta, mi minden fontos a számára, mihez ragaszkodik. Számolniuk kell azzal, hogy addig nem nyugszik, míg tökéletesen nem megy az egész.
Megismételte, hogy a legfontosabb a színdarab üzenete. Nem lesznek papírtevék vagy tornacipős pásztorok! Egy pásztor legyen mezítláb és saruban. Farmernadrágos angyalok pedig végképp nem lehetnek! Mindenki egyetértett vele.
Lukács egyre inkább belelkesedett. Főleg amikor észrevette, hogy számíthat néhány egészen használható emberre. Például Arnoldra, aki a hangosítás megszállottja. Ismer minden fogást és trükköt, úgyhogy tényleg lehet majd hallani az egész teremben a legvékonyabb hangocskát is. Ő szerezte be a mikrofonokat és a hangszórókat is. Egy gonddal kevesebb, legalább ezzel nem neki kell foglalkoznia.
A kibérelt teremnek nagy színpadja volt, igazi megvilágítással és kulisszákkal. Lukács azt akarta, hogy a gyerekek ruházata a lehető leghűségesebben tükrözze a történelmi kort. Óriási munkát jelentett ez, de bizonyára megéri! Látott egyszer egy olyan karácsonyi darabot, melyben a ruhákat csak egy-két madzag és biztonsági tű fogta össze. Az egész terem harsogott a nevetéstől, amikor a szegény József elveszítette a nadrágját.
Mindenki el volt ragadtatva Lukács ötleteitől. Illetve csaknem mindenki. Az egyetlen kivételt Jan bácsi, egy idősebb ember képezte. Amikor a véleményét kérdezték, csak ennyit mondott:
- Szép, szép, de nem szabad elfelejtkeznünk a gyerekekről; végül is ők fogják előadni.
Hát igen, a gyerekek! Amikor Lukács elkezdett velük próbálni, majdnem inába szállt a bátorsága. Negyven fiú és lány! Olyan lármát csaptak, hogy azt hitte az ember, forradalom tört ki. Szerencsére ott volt Jan bácsi. Az énekeket tanította be a gyerekeknek, és zongorán kísérte őket. Lukács a gyerekek felét legszívesebben azonnal hazaküldte volna. De Jan bácsi erélyesen tiltakozott ez ellen:
- Minden gyereknek játszania kell!
- Na jó! – engedett Lukács, belátta ugyanis, hogy szüksége van Jan bácsira. Rá hallgattak a gyerekek, és neki nem került nagy erőfeszítésébe, hogy lecsendesítse a táraságot.
Nagy nehezen sikerült elosztania a szerepeket. Jó sok időbe telt. Azok, akiknek már semmilyen szerepecske sem jutott, az angyalok kórusában énekelhettek. Ez a megoldás mindenkit kielégített, mert így tényleg minden gyereknek volt feladata. De az egyik fiúcska, a kis René, olyan hamisan énekelt, hogy Lukács kénytelen volt pásztort csinálni belőle.
Rendezőjük lelkesedése gyorsan átragadt a gyerekekre is. Nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy megértsék, mit vár tőlük és mi a darab jelentése. Gyakran kellett figyelmeztetni őket:
- Hé, egy angyal nem áll így! Ne turkálj az orrodban, mindenki látni fogja a közönségből. Előre ki kell majd fújnod az orrod, mert egy angyal nem hord zsebkendőt a zsebében. Hát te meg mit csinálsz? Csak nem rágózol? El tudsz képzelni egy pásztort, amint rágógumit rág?
Gyerekek, egyet szeretnék ha megértenétek: Olyan karácsonyi darabot akarok, amelynek üzenete van! Tudjátok, mit értek ez alatt? Azt akarom, hogy úgy énekeljetek és játsszatok, hogy megértsék a nézők, miért jött el az Úr Jézus ebbe a világba.
Lukács egyre jobban élvezte a próbákat a gyerekekkel. Csak egy gyerek okozott neki gondot – a kis René. Nem mintha nem akart volna jól játszani, csak éppen a döntő pillanatban mindig valahol máshol jártak a gondolatai.
- Pásztor! Mit álmodozol? Igen te, René. Megint elkéstél a belépéssel. Mit is kell most mondanod? Na?
- Azt mondom, hogy… hogy… - ennél tovább általában nem jutott.
- Csak ezt kell mondanod: „Nézzétek, világosodik!”
Teljesen reménytelen volt az eset, Renének ez sem ment. Lukács már réges-rég másnak adta volna a szerepet, de Jan bácsi nem engedte.
- René már csak ilyen, egy kis álmodozó. De a szöveg nem okoz neki nehézséget, és ha mégis megakadna, azért van súgónk. Vera majd megsúgja neki.
- De nem akarom, hogy ez az egy fiú elrontsa az egész darabot! – tiltakozott Lukács.
- Ugyan, biztos, hogy menni fog! – vélte Jan bácsi – Ha valami baki becsúszik, egyszerűen tovább kell játszaniuk a többieknek. Ettől még nem szenved csorbát az előadás üzenete.
Lukács nem harcolt tovább az igazáért. Jan bácsinak tényleg minden gyerek egyformán fontos.
Az előadás előtt egy héttel René megbetegedett. Lukács egy másik fiúnak adta a szerepét, aki a fogadóst játszotta. Kitűnően ment minden. René mindenáron részt akart venni a próbákon még betegen is, de édesanyja nem engedte el.
Azt mondta, hogy abból még nem lesz baj, ha egy próbát elmulaszt az ember. Ám ez nem nyugtatta meg Renét. Tudta magáról, hogy rossz színész. Tulajdonképpen saját maga a hibás ebben, de nem tud rajta változtatni. A tanára is mindig azt mondta róla, hogy álmodozó.
Pontosan tudta, mit kell mondania, de amikor Jan bácsi zongorázott és a gyerekek olyan szépen énekeltek, akkor mindenről megfeledkezett, ami körülötte történt. Olyan volt, mintha igazi angyalok és pásztorok állnának előtte. Már ott is volt Betlehemben, és az Úr Jézusra gondolt.
Aztán hirtelen neki kellett volna megszólalnia, de olyan gyorsan nem tudott visszaemlékezni arra, mit is kell mondania. Lukács úr mindig leszidta emiatt. Na de majd az előadáson menni fog. Ha az a sok ember mind nézi őket, akkor majd összeszedi magát és nagyon fog figyelni. Annyira szerette volna jól csinálni, hogy minden néző megértse, miért jött az Úr Jézus a világba.
Számára teljesen világos volt. Mindannyiunkért… Hát ezt is énekelték. Jan bácsi beszélt nekik erről. Hogy az Úr Jézus azért jött, hogy az emberek szívében lakjon. De a legtöbben nem akarták befogadni őt. Csak egy istállóban talált helyet. De ő, ő be akarja fogadni az Úr Jézust. Jan bácsi mondta, hogy ha valaki szereti az Úr Jézust, akkor kérje meg Őt, hogy költözzön be a szívébe. Ezt Jézus meg is teszi akkor, és mindig benne marad. Ez a karácsonyi színdarab üzenete.
Egész pályafutása alatt még soha nem volt ilyen ideges Lukács, mint a karácsonyi darab előadásának estéjén. Még olyan sok tennivaló volt hátra. Mindenki akart tőle valamit, úgyhogy arra is alig volt ideje, hogy pár falatot bekapjon.
Nagy sikert arattak a díszletek. Minden olyan valóságosnak tűnt. Mintha 2000 évvel ezelőtt, Betlehem utcáin járna az ember. Arnold sem túlzott, amikor azt ígérte, hogy a hangosítással minden rendben lesz. Kitűnő volt a hangminőség, és olyan jól helyezte el a mikrofonokat, hogy az egész teremben lehet majd hallani minden egyes gyermeket a színpadon. Minden a terv szerint alakult.
Már özönlöttek is befelé a terembe a várakozásteljes nézők. Lukács rettenetesen ideges volt. Alig győzte nyugtatni az izgatott gyerekeket. Még szerencse, hogy Jan bácsi ott volt. Nélküle nem is boldogult volna a felbolydult gyereksereggel. Egyszer csak ott állt előtte René. Lukács már nem is gondolt rá, örült, hogy ilyen egyszerűen megszabadult egy problémától. A kis René nagy, várakozás teli szemekkel nézett Lukácsra:
- Meggyógyultam.
- Örülök neki, René. De a szerepedet oda kellett adnom másnak.
Ijedten vette észre, hogy a gyerek szemei megtelnek könnyel.
- Pedig biztosan… biztosan menne… – dadogta.
Lukács rázta a fejét:
- Most már nem lehet rajta változtatni. Ülj le szépen a nézők közé, onnan mindent jól fogsz látni.
Jan bácsi Lukács karjára tette széles kezét, és halkan így szólt hozzá:
- Ezt nem teheted. Nézd csak a fiút! Katasztrófa lenne a számára, annyira örült ennek a mai estének.
- És ha elrontja?
- Akkor se dől össze a világ. De én azt hiszem, hogy menni fog neki!
- Ám legyen. Szerepelhet, de nem pásztorként. – adta be a derekát Lukács – René, jól figyelj. Most már András a pásztor, ezen nem változtathatunk. Te viszont átveheted az ő szerepét, mint vendéglős. Amikor jön József Máriával és megkérdik tőled, hogy lenne-e szállás, semmit nem kell mondanod, csak rázod a fejed, hogy nincs. Értetted? Láttad eleget a próbákon, ugye? Tehát a kellő pillanatban rázod a fejed, megegyeztünk?
René elsápadt. De Lukács már ott sem volt, annyi dolog várt még rá.
Pontosan nyolc órakor felemelkedett a függöny, és elkezdődött a darab. Minden remekül folyt. Lukács oldalról, a színpad mellől figyelte művét. Kitűnően játszottak a gyerekek, csodálatosan énekeltek az angyalok. Lassacskán megnyugodott. Megérte a fáradtságot, a hetekig tartó próbákat. A súgólyukban gubbasztó Verának semmi dolga nem akadt.
Olajozottan folyt az előadás. Mária és József megérkeztek Betlehembe. Valóban olyan fáradtnak látszottak, mint akik napok óta úton vannak. Bekopogtak a fogadóba, mire kilépett a vendéglős a feleségével.
- Messziről jöttünk, és nagyon elfáradtunk. A feleségem ráadásul gyermeket vár. Nem lenne egy kis helyük, ahol meghúzhatnánk magunkat éjszakára?
René megkövülten állt előttük, szemei tágra nyíltak döbbenetében. Nyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de nem jött ki hang a torkán. A nézők körében nőtt a feszültség.
- Nem – súgta Vera. René mintha meg sem hallotta volna. Csak bámulta Józsefet és Máriát, és patakzottak a könnyei. A vendéglősné mentette meg a helyzetet: a kelleténél kicsit hangosabban is „nem”-et mondott, megragadta René karját, behúzta a házikóba, és becsapta maguk mögött az ajtót. Odabentről azonban szívet tépő sírás hangzott fel:
- Nem hagyhatom kint őket! … Nem akarom az Úr Jézust elküldeni! – zokogta René.
Lukács magánkívül volt dühében. Nem igaz! Ez a kis ügyefogyott az egészet elrontotta. Tudta előre! És ez a nyavalyás hangosítás, mindenki hallotta a fiú bömbölését.
Tajtékozva fordult Jan bácsi felé. „Tönkretette az egész munkámat…” – akarta mondani, de torkán akadt a szó, amikor meglátta az öreg könnyes szemeit.
- Azt akartad, hogy legyen a karácsonyi darabnak üzenete. Teljesült a kívánságod! – súgta amaz a rendezőnek.
Lukács csak ekkor vette észre, milyen csönd lett a teremben.
Johan Frinsel: Karácsonyi történetek
Olvastam, megosztom:
"Az ellenszenvet nem kell kivívni, jön az magától is. Vannak, akik úgy gyűlölnek, hogy nem tudják, hogyan és miért. A kajánság hathatósabban buzgólkodik más kárán, mint a vágy a magunk javán. Egyesek abban tetszelegnek, hogy másokban ellenszenvet keltsenek. De a felülkerekedett gyűlöletet nehéz a szívből kiirtani, akár a rossz véleményt. A kaján fél az eszesektől, utálja a rossznyelvűeket, irtózik a nagyképűektől, ki nem állhatja a
csúfolódókat, és faképnél hagyja a különcöket.
Ha tisztelet van benned, mások is tisztelni fognak. Ha boldogulni akarsz, boldogíts másokat figyelmeddel de óvakodj attól, hogy mások terhére légy jóságoddal."
(Gracián)
- Miért van az, hogy egyesek s*ggnyalásnak nevezik, ha valaki máson segíteni szeretne, na neadj'isten, segít is?!
- Miért baj az ha önös érdek nélkül tesz az ember valamit?
- És miért hihetetlen, hogy NEM vár az emberfia érte cserébe semmit? Ehh..
Ebből aztán adódik ugye, hogy utálnak, kiközösítenek, megszólnak. Egyesek. Mert szerencsére vannak még, akik jónak látják az örömszerzés gyakorlatát:)
Na szóval: ettől még nem csüggedek, és jelentem, lepereg rólam bárminemű rosszmájú megjegyzés. Miért is ne?
Jó nekem is megmosolyogni a sunyi, gonoszságtól csillogó szemeket.
Szeressétek az öregeket! - akár ez is lehetne újonnan szerzett munkahelyem mottója.
Félve bár*, de örömmel jelentkeztem erre az állásra, amit nem is helyes munkaként megnevezni. Ez nem az a "meló" amire érvényes a székelyszlogen: "jó lesz ott neked, mert legalább melegben vagy" (:P - spéci így hallottam valakitől).
* félve, hogy sikerül-e megfelelnem egy olyan tevékenységi körben amit úgy kell végezni, ahogyan mi is elvárnánk másoktól...
Itt igenis el lehet fáradni lelkileg, testileg, de fel lehet töltődni lelkileg, testileg!
Ugye ismerős az érzés amikor hajnalonta ébreszt az óra és azzal a mondattal kelünk, hogy "nem baj, délután alszom egyet..." - sok éven át keltem így, holott mondhatni, majdnem minden eddigi munkahelyi tevékenységemet szerettem. Itt valahogy még nem jött a fenti mondat a számra... jó: egy hónapja tevékenykedem itt, de akkor is... :)
S az öregek, idősek? Mint akár mi is: édesek, aranyosak, furfangosak, gonoszkodóak - de lehet és igenis kell őket szeretni!
Életeket, múltakat, sorsokat látok a ráncos bőrbe zárt szemekben... szenvedést, bölcsességet, egykori fiatalság emlékeit, melyet mesélnek, mesélnek, tizedszer is mesélnek és én hallgatom, mintha sosem hallottam volna még és meg sem fordul a fejemben, hogy azt mondjam magamban is: áááá, de unalmas... s ha mégis? Arra gondolok, vajon nekem lesz-e hallgatótáborom aki a régmúltamról "a történet ismerős" mosolyával hallgat, hallgat és meghallgat...? :)
Az ember, amikor élete nehéz időszakát éli, arról áhitozik, hogy bárcsak vége lenne és a kicsivel jobbnak is mennyire örülne és mennyire értékelné... Aztán egyszercsak eljön az a bizonyos "kicsi jobb" és hű de örül neki, hálálkodik! Tényleg! Valameddig... aztán feledésbe merül és elejét veszi ismételten a zúgolódás, Sors elleni morgolódás. Mert valami megint nem úgy jön össze ahogy elképzeltük, vagy mert nem érjük be azzal amink van. Pedig mondjuk úgy, egy évvel ezelőtt ennyi sem volt és épp ez után a valami után áhitoztunk ami most VAN. Akkor most mi van? Talán az, hogy sosem érjük be azzal ami van.
Az emberi dolgokhoz tartozik az, hogy elégedetlenek vagyunk. Mindig többre és többre vágyunk anélkül, hogy értékelnénk az amit megszereztünk: anyagi alapokat, családot, jó munkahelyet. Vagy csak értékelnénk azt ami adott: egészséget, boldogságot, vidám alaptermészetet - csupa szellemi pozitívumokat.
A minap takarítván a nappaliban, a padlót törölgettem (nem túl jókedvvel), amikor eszembe jutott, hogy egy éve még csak lakkoztam ezt a felületet és örültem, hogy végre nem a kosz és a por között járkálok már! (...)
Na, szóval, innen jutottak eszembe ezek a gondolatok. Leírtam, hogy amikor legközelebb sorsom ellen morgolódnék, olvassam el és fogjam be a számat.
Ember, örülj annak amid van! - Lehetne egy szlogen a bejáratunk fölött :)